HATODIK FEJEZET

Sungar egy sötét cellában ébredt. Az emberi ürülék szaga csípte az orrát. Minden porcikája sajgott. Még soha, egyetlen csatában sem sérült meg ennyire: a bőre több helyen felszakadt, a bordái égtek a fájdalomtól, a szája feldagadt, és még mindig érezte a vér jellegzetes ízét. Fény sehonnan nem szűrődött be hozzá, csupán a cella előtti folyosó végében pislákolt egy fáklya, meglehetősen haloványan. Semmit sem látott, csupán a szemközti csupasz falat, és cellájának vastag rácsait.

Gyengének érezte magát, de arra maradt ereje, hogy kieressze magából tehetetlen dühét. Felállt, csatakiáltást hallatott, majd ököllel ütötte a falat és a rácsot. Miután ezt megunta, rugdosni kezdte a falakat, majd többször is nekiugrott a rácsnak, hátha kidöntheti, de nem járt sikerrel. Üvöltött és tombolt, arra várva, hogy a fogva tartói elé álljanak, és becsületes harcban megküzdhessen velük. Miután maradék ereje is elhagyta a testét, lehuppant a fal tövébe. Be kellett látnia a nagy igazságot, hogy a vasrácsok bizony túlélik a foglyokat.

A falnak sem lett semmi baja, csupán néhány kisebb kavics hullott le a cella talajára. Értük nyúlt, és erőtlenül a tenyerébe vette őket.

– Ha végeztél, szívesen üdvözölnélek – mondta egy erőtlen, suttogó hang. – Már ha üdvözölhetlek egy ilyen helyen.

A mély dörmögés a szomszédos cellából érkezett.

Sungar alig bírt beszélni. A torka égett, a szája sajgott, és semmire sem maradt ereje. Közelebb húzódott a rácsokhoz.

– Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.

– A Főúri-erőd vendégei vagyunk. Llorkh magas rangú és híres vendégei is itt szállnak meg, de fogadok, hogy az ő szobájuk barátságosabb.

– Llorkh. Hol van ez a Llorkh?

– Nem tudod? – kérdezte a hang. – Most már végképp nem tudom, miért vagy itt. Ki vagy te?

– Te ki vagy? – kérdezett vissza Sungar.

– A nevem Alabárdos Hurd. És a tiéd?

– Törpe vagy – állapította meg Sungar.

– Remek megfigyelés – dörmögte a törpe. – Örömmel venném, ha te is megmondanád a neved.

– Sungar vagyok, a Mennydörgőbestia törzsből.

– Mennydörgőbestia? – a törpe hangja őszinte meglepettségről árulkodott. – Egy Uthgar-harcos vagy?

Sungar nem felelt, amit Hurd igenlő válasznak vett.

– Amikor Mirabarban dolgoztam, találkoztam a népeddel – folytatta a törpe. – Fát vettem tőletek.

– Közel vagyunk Mirabarhoz? – kérdezte Sungar.

– Nem – vágta rá Hurd. – Gondolom, nem túl gyakran nézegetsz térképeket. Llorkh az Észak másik végében van, a Szürkecsúcsok között. Egy fekélyes seb a Delimbyr-völgy mentén. A Zhentarim melegágya. Délkeleti irányban vagyunk a Nemeserdőtől, ha ez mond neked valamit.

– A Bukottföldek közelében?

– Igen, arrafelé – felelte Hurd. – Miért kérded?

Kell, hogy legyen valami összefüggés, morfondírozott Sungar. A Bukottföldeken hozott döntése indította el a folyamatokat: előbb el kellett zarándokolniuk a Morgur-halomhoz, ahol a Mennydörgőbestia hatalommal ruházta fel Vellt, és az ezt követő támadás sem lehetett puszta véletlen. És az sem, hogy őt elrabolták, és tömlöcbe vetették, ahol az egyetlen beszélgetőtársa egy fecsegő törpe.

Ha Gundarnak kellett volna döntést hoznia a Bukottföldeken, ő vajon hogyan cselekszik? – merengett.

– Biztos vagyok benne, hogy jó beszélgetőtárs leszel – mondta Hurd. – Valóban fogalmad sincs, hogy miért hoztak ide téged?

– Azt sem tudom, hogy kik tették.

– Én megmondhatom – ajánlkozott Hurd. – A Zhentarim tette. Legalábbis az egyik képviselőjük, az a piperkőc Geildarr, aki varázslónak mondja magát. Miután álnok módon megölte a város korábbi vezetőjét, kiűzte a törpéket a városból, bezáratta a bányákat, és a Sötét Hálózat kezére adta a várost.

A Zhentarimról gyakorlatilag mindenki hallott északon, még az elvonultan élő barbárok is. Sungar tudta, hogy zhent harcosok ölték meg a Nagy Férget, az Uthgar-törzsek legnagyobb tiszteletnek örvendő totemállatát, csak azért, hogy ellopják a kincseit.

– Egyvalamiben biztos lehetsz – folytatta Hurd –, ha idehoztak, akkor jó okuk van rá. Hamarosan megtudod, hogy mi. Klev emberei majd kiszedik belőled, amit akarnak. Klev a kínzómester. Amolyan félig ember félig ork gazember. A legrosszabb, mindkét fajtából.

– Belőlem semmit sem szed ki – dörmögte Sungar.

– Én is ezt gondoltam, de vért okádtam, amíg már nem volt mit. De ez csak az első hónapban volt így, utána megváltoztak a dolgok: Klev elárulta, hogy már mindent tudtak, amit elmondtam nekik. Mágiával szedték ki belőlem, amíg eszméletlen voltam. Csak azért kínoztak továbbra is, mert élvezték, és látni akarták, miként török meg végleg. Nem tudom, hazudott-e, vagy sem, de elviselhetetlen érzés, hogy már mindent elárultál, amit csak akartak. Ez egy éve történt, de még mindig kínoznak, pedig már semmit sem mondhatok nekik. Élvezetből teszik.

– Nem akartad megölni magad? – kérdezte Sungar.

– Dehogynem. Minden reggel úgy ébredek, hogy ez az utolsó napom, de végül sosem teszem meg.

– Gyáva törpe! – vakkantotta Sungar, de azonnal meg is bánta.

– Talán valóban gyáva vagyok – hagyta rá Hurd –, de ugyan mit érnék el a halálommal? Llorkh változások előtt áll, és én meg akarom élni, hogy mi történik. A saját szememmel akarom látni. Úgyhogy megölheted magad, ha akarod, de ne azért tedd, mert bátrabb akarsz lenni egy törpénél.

Sungar nem félt a korbácstól. Jogos büntetésként fogta fel, amiért a múltban elárulta a törzsét, illetve amiért kiadja majd a titkaikat. Mindkét esetben kivívja majd a Mennydörgőbestia haragját, és Gundar király megvetését.

•

Öt ember sietett a Főúri-erőd toronybejárata felé. Az őrök szó nélkül utat engedtek nekik. Meglehetősen gyakran tűntek fel a városban, és jól ismerték már őket, de ha nem így lett volna, akkor is kevesen merték volna az útjukat állni. Keménykötésűek voltak és mogorvák. Bár viszonylag kevés telet éltek még meg, annyi tapasztalattal rendelkeztek, mintha több életet is leéltek volna már. Az őrök kinyitották nekik az ajtót, és enyhén fejet hajtottak. Felsiettek a lépcsőn, egyenesen Geildarr bíborszínben ragyogó fogadótermébe. Ardeth köszöntötte őket, akit az elmúlt évben megtanultak tisztelni.

– Üdv néktek! – mondta a lány, és mindenkit egyenként megölelt: Bessicket, Vonelht, Guntont, Nithinialt és Royce Hundart.

– El sem mondhatom, mennyire örülünk, hogy újra látunk, Ardeth – mondta Royce, a Kincsvadászok vezetője, aki a legkarizmatikusabb is volt egyben. Mesterkélt mosolya általában lehengerlően hatott. – Nem értjük, hogy Geildarr miért hívott vissza minket. Azt hiszem, valami valóban értékesre bukkantunk a Magascsillag-tónál.

– Ne bánkódjatok! Az a tó csak egy kis pocsolya ahhoz képest, ami most vár rátok. Eletetek legnagyobb kalandja előtt álltok – tódította Ardeth.

– Akkor mire vársz? – kérdezte Vonelh, a csapat varázslója. – Meséld el, miről van szó!

– Hogy elrontsam a játékot? Ne türelmetlenkedj! – mosolygott Ardeth. – Geildarr hamarosan mindent elmagyaráz, de még várunk valakit. Ezúttal társaságot kaptok.

– Az összes istenekre, csak azt ne! – tiltakozott Bessick, a harcos. Szokásos őrült mosolya ott táncolt az arcán, és most is kedvenc fegyverével, a tüskés lánccal játszadozott, mint általában. – Nem kellenek főúri testőrök. Geildarr talán már elfelejtette, hogy mi történt legutóbb?

– Szó sincs testőrökről, ezt megígérem – hadarta Ardeth, hogy elejét vegye a további tiltakozásnak. – Sokkal érdekesebb társaságot kaptok – mondta sejtelmesen, majd kisurrant egy balra lévő ajtón.

A Kincsvadászok el sem tudták képzelni, ki lehet az, de hamarosan az is kiderült. Kikerekedett a szemük, amikor megpillantották, és gyorsan fejet is hajtottak előtte.

Mythkar Leng elégedetten nyugtázta a személyét övező tiszteletet.

– Remélem, kielégítő magyarázatot adtok arra, hogy mit keresek itt – mondta.

– Bocsáss meg, Viszályhozó Leng – kezdte Royce –, de ezt mi sem tudjuk. Mindenesetre megtisztelő lenne, ha elkísérnél bennünket a következő küldetésen.

– Micsoda? – csattant fel Leng. – Miféle küldetésen?

– Még nem tudjuk – felelte Royce. – Geildarr nagyúr most hívott vissza minket, hogy elvégezzünk neki egy igen nagyjelentőségű feladatot.

– Ardeth úgy tájékoztatott, hogy elkísér minket valaki – vette át a szót Nithinial, a karcsú, kecses félelf, aki nem szerette, ha felhánytorgatják elf származását. Ezt az ellenségei is gyorsan megtanulták. A csapaton belül még mindig emlegették azt az esetet, amikor egyszer a Tíz Harangban valaki fennhangon hirdette Nithinial elf származását, mire ő a falhoz szögezte szerencsétlent. – Örömmel vennénk, ha te lennél az.

– Micsoda? – csattant fel ismét Leng. – Geildarr rángatott ide egy megbeszélésre! Azt mondta, a Zhentarim jövőjét befolyásoló ügyről van szó. Csak nem képzeli, hogy részt veszek az ostoba kalandjaiban?

– Nem – mondta Geildarr, aki éppen akkor lépett be a fogadóterembe, Ardeth-szel az oldalán. Egy páncélos hobgoblin harcos jött mögöttük. Olyan magas volt, hogy le kellett hajolnia, különben nem fért volna be az ajtón. Egy hatalmas csatabárdot tartott a kezében, és olyan méltóságteljesen lépdelt, mintha mindent jó előre megtervezett volna. Nevetséges látványt nyújtott, és a Kincsvadászok kis híján ki is kacagták.

– Remélem, kielégítő magyarázattal szolgálsz, Geildarr! – mondta Leng.

– Bízz bennem! – kérte Llorkh polgármestere. – Gan, tedd le azt a fegyvert!

A hobgoblin letette a csatabárdot egy asztalra, majd behúzódott egy sarokba, és megmerevedett, mint egy kőszobor.

– Üdvözöllek újra itthon! – mondta Geildarr a Kincsvadászoknak. – Gunton, vess rá egy pillantást.

A szakállas Gunton a fegyver fölé hajolt.

– Törpemunka – mondta, és felpillantott Geildarra. – Ez nyilvánvaló. Elképzelhető, hogy Delzounból való?

Geildarr elégedetten megveregette a vállát.

– Pontosan, barátom. Nem csalnak az ösztöneid. – Geildarr szemmel láthatóan alig várta már, hogy megossza velük a felfedezését, de minél jobban el akarta nyújtani a pillanatot. – Íme, egy kis történelemóra. Te is hallgasd végi, Mythkar. Nem bánod meg. Mindenki hallott már Netherilről, a mágia birodalmáról. Aki esetleg még nem, most az is megismerkedik a nevével, mert az árnyéksík kiköpte magából az utolsó túlélőket. A netheri mágia képes volt városokat a levegőben tartani, földrészeket átformálni és számos egyéb olyan csodát végrehajtani, amelyet a Szövet ereje ma már nem táplál. Karsus kudarcakor a legtöbb netheri mágikus tárgy elveszett. Gondolhatjátok, hogy ezek a mágikus ereklyék micsoda jelentőséggel bírnak mind az én, mind a Zhentarim számára. Ez a csatabárd olyan ősi, mint maga Netheril. Szövevényes története és múltja olyan helyre vezet, ahol... – a hatás kedvéért egy pillanatra elhallgatott – feltárhatjuk a valaha élt legnagyobb ősmágusok hatalmát.

Leng gúnyosan felnevetett, de Geildarr nem foglalkozott vele, folytatta a mondandóját.

– Az egyik bukott netheri várost Runlathának nevezték. Runlatha bégje nyugatra vándorolt, és magával vitte népe gazdag örökségét. Útközben megtámadta őket egy tanar’ri. Azt hiszem Zukothoth-nak hívták. Egy időre a törpéknél kerestek menedéket, egy Delzoun nevű városban, ahol a bég hozzájutott egy csatabárdhoz. Egészen pontosan ehhez a bárdhoz, amelyet Gan, hobgoblin barátunk volt szíves és elhozott nekünk.

Geildarr csak úgy dagadt a büszkeségtől.

– A bég és a népe mágikus erővel töltötte fel a bárdot, és hozzáláncolták egy másik ereklyéhez, amelyet Runlathából hoztak magukkal. Ez a bárd a kulcsa annak a helynek, amely azt a másik mágikus tárgyat rejti. El kell vinnünk a fegyvert a „Menedék” nevű helyre, amely a kutatásaim szerint a Csillag-hegyeknél található.

– Látom, ez már felkeltette az érdeklődéseteket – folytatta Geildarr elégedetten. – Az ősi erő idővel kiveszett a fegyverből. A bég ezzel a bárddal győzte le Zukothoth-t, de közben ő is odaveszett. A népéből később Uthgar hívei lettek, a csatabárd pedig a Mennydörgőbestia törzs szent fegyvere lett. A legendák szerint maga Uthgar is forgatta, amikor még halandóként élt. Két évvel ezelőtt a jelenlegi törzsfőnök, Sungar úgy döntött, hogy a Bukottföldeken hagyja az ősi fegyvert, törzsük felbecsülhetetlen értékű örökségét. Fogalmam sincs, hogy miért, de hát a barbárokat nehéz is megérteni.

– Miféle ereklye ez? – kérdezte Royce. – Mármint az, amelyiket összekötöttek a bárddal?

– Nem tudom pontosan – ismerte el Geildarr. – De feltételezem, hogy valami fontos és értékes, elvégre a runlathaiak nagyon hosszú utat tettek meg, hogy elrejtsék. Valószínűleg a saját mágikus ereje rejtette el a kíváncsi szemek elől. Biztos vagyok benne, hogy a Zhentarim szívesen rátenné a kezét.

– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Leng.

– Mágikus és könyvtári kutatásokat végeztem – felelte Geildarr. – A többit Ardeth-nek köszönhetjük. Elbeszélgetett az északi területek elismert Uthgar tudósával, majd elrabolta Sungart, a törzsfőnököt, aki jelenleg is a Főúri-erőd kedves vendége.

– Szóval ezen a titokzatos küldetésen halt meg a felhőmágus? – kérdezte Leng. – Cyric szent nevére, Geildarr, el sem tudod képzelni, hogy ezért...

– Felhőmágusból sok van, legalábbis a netheri mágikus tárgyakhoz képest – torkollta le a Geildarr. – Biztos vagyok benne, hogy Fzoul megbocsát, ha sikerrel jártok.

– Te tényleg el akarsz küldeni ezekkel a zsoldosokkal? – hitetlenkedett Leng.

– Nem, eszemben sincs utasítani Cyric főpapját. De bíztam benne, hogy elmész, ha meghallod ezt. – Ezzel Ardeth felállt, és elmesélte a barbárok elleni támadás részleteit. Legalábbis a saját szemszögéből. Mindenki újult érdeklődéssel fordult Geildarr felé, kivéve Gant, aki értetlenül állt a sarokban.

– Sungartól megtudtuk, hogy ez a gyíkszerű lény a törzs egy tagja, aki nemrégiben különleges erőt kapott a törzs totemállatától.

– Úgy érted, hogy Uthgartól – helyesbített Leng. – Ezek a totemállatok, amiket imádnak, csak Uthgar különböző arcai.

– Igazam lett? Valóban felkeltette egy másik isten az érdeklődésedet? – kérdezte Geildarr.

– Uthgar alacsonyabb rendű hatalom – vonta meg a vállát Leng. – Cyric oda sem figyel rá. Bár ha Uthgar valóban ekkora hatalommal ruházta fel az egyik hívét... – Nem fejezte be a mondatot, ezzel is éreztetve a dolog jelentőségét.

– Ezzel még nincs vége, a Mennydörgőbestia megparancsolta a törzsnek, hogy keressék meg az életben lévő behemótokat – mondta Geildarr. – Elképzelhető, hogy ez a Menedék, amiről szó van, azért épült, hogy elrejtse a még élő dinoszauruszokat. Talán Runlatha mágiája táplálja a hely erejét. Klev sajnos azt mondja, hogy Sungar erről semmit sem tud.

– Élő dinoszauruszok – Royce a szót ízlelgette, és közben társai reakcióját nézte. – Hogy találjunk meg valamit, amit nem is látunk?

– Engem felvillanyoz annak lehetősége, hogy élő dinoszauruszok vannak a Nemeserdőben – folytatta Geildarr. – Gondolom, te sokkal nagyobb hasznukra lennél, mint én, nem igaz, Leng?

Már látta is a pap fejében érlelődő sötét gondolatokat.

– Már dolgozom rajta, hogyan lehetne bemutatni őket a főtéren.

– Ugye nem azt akarod, hogy idehozzuk őket? – kérdezte Bessick.

– Nem. Ezt Ardeth-re bízom.

Minden szempár a lányra szegeződött.

– Mondtam, hogy ezúttal érdekes társaságot kaptok – mosolygott. A Kincsvadászok elégedetten csóválták a fejüket.

– Kifejlesztettem pár nyílpuskalövedéket, amelyek lebénítják, és ide teleportálják a lényeket. Itt majd mágikus ketrecbe zárjuk őket – magyarázta Geildarr. – Ahogy azt a szerencsétlenül járt Valkin példája is mutatja, ezek a behemótok roppant veszélyesek, úgyhogy ne bocsátkozzatok nyílt harcba velük, ha megtaláljátok a Menedéket.

– De hogy jutunk oda? – kérdezte Gunton. – Nem akarok vészmadár lenni, de mind jól ismerjük a Nemeserdő veszélyeit. A Csillag-hegyeket még repülve sem közelíthetnénk meg. Csak a bennszülött aarakocrák ismerik a széljárást. Arról nem is beszélve, hogy sárkányok fészkelnek a hegyen, és ahogy az utóbbi időben viselkednek, nem szívesen merészkednék a közelükbe. A Rémrengeteget sem ártana elkerülni, és az Unikornis-folyó mentén sem látnának szívesen.

Az Unikornis-folyó nevének említésekor Geildarr meredten nézte Leng arcát. A pap összerezzent. Az erődítményt a nyártündérek áldották meg, a természet istenségeivel együtt. Cyric főpapjának arca grimaszba rándult. Geildarr el sem tudta képzelni, miféle gondolatai támadhattak a papnak a szent hely említésére.

– Azt hiszem, a legbiztonságosabb út a folyó mellett halad, Zelbrosstól északra – mondta Geildarr. Elővett egy ezüstérmét a zsebéből, és odadobta Vonelhnek, a varázslótársának. – Ezzel érzékelheted a nagy erejű... jó mágiát. Ennek segítségével kellő távolságban maradhattok a folyótól. Jól vigyázz rá!

– Ez lehet életünk legérdekesebb küldetése – jegyezte meg Royce –, de nem lesz könnyű. – Társaira nézett, akik hozzá hasonlóan izgatottá váltak. – Mindig is hasonló kalandra vártunk.

– Próbálok még több szövetségest keresni nektek – mondta Geildarr. – A Zhentarim több erdei csoporttal is kapcsolatban áll, én pedig próbálom felvenni a kapcsolatot Heskrettel, egy vérdenevér törzs mesterével.

Ardeth a hobgoblinhoz lépett, és belekarolt.

– Hogy tetszik, Gan? – kérdezte. – Lenne kedved elutazni a Csillag-hegyekbe?

– Ez azt jelenti, hogy nálam marad a bárd? – kérdezte.

– Egy időre megkapod – felelte Geildarr. – Valakinek cipelnie kell – mondta a Kincsvadászoknak.

Gan az asztalhoz lépett, és felkapta onnan a csatabárdot, de akkora lendülettel, hogy hozzáérintette a mennyezethez, ahol nyomot hagyott.

– Mikor indulunk? – kérdezte, mit sem törődve a mennyezettel.